A lakók már nagyon régen vártak a padra. Kérelmükre az illetékesek hosszú évekkel korábban rábólintottak, de az áhított utcabútor csak nem érkezett meg. A nyugdíjas Erzsike a félemeletről egy darabig havonta bejárt a hivatalba, hátha sikerül a pad ügyét előremozdítania, aztán ezek a látogatások idővel ritkultak, míg Erzsike végül feladta a harcot. 

A pad azonban egy délután mégiscsak ott állt a körúton, szemben a ház kovácsoltvas kapujával. Váza ugyanolyan cirádás, fekete kovácsoltvasból készült, az ülőfelületet és a támla léceit sötétzöldre mázolták.

Elsőként a harmadikon lakó Bernát Adélkának tűnt fel az új ülőalkalmatosság. A csinos, mégis jó ideje magányos hölgy a munkából hazaérve éppen azon merengett, hogyan vonhatná magára az új szomszéd, Téglássy Kálmán figyelmét. A korban éppen hozzá illő, ötvenes férfi alig egy hónapja költözött az emeletre, és azon kívül, hogy a folyosón minden nap udvariasan köszönt, mintha tudomást sem vett volna Adélkáról. Bárcsak valami csoda történne, és ma végre megszólítaná, ábrándozott Adélka, miközben helyet foglalt a ház előtt az új padon. 
Gondolataiból Téglássy Kálmán váratlan megjelenése zökkentette ki. A férfi hamarabb végezhetett a mérnöki irodában, mert aktatáskájával a hóna alatt már kora délután hazafelé tartott a körúton. 
– Kezét csókolom! Leülhetek? – Kálmán már egy ideje gyűjtötte a bátorságot, hogy végre beszédbe elegyedjen a szemrevaló szomszédasszonnyal. Adélka némán bólintott. Szerencsére a körúton éppen nagy zajjal elrobogott egy villamos, így nem tűnt fel, hogy a meglepetéstől egy hang nem jött ki Adélka torkán.
Ekkor lépett ki a ház kapuján Zsuzska a földszintről. A máskor mindig mosolygós kislány bánatosan, kisírt szemekkel ült le a két felnőtt mellé.
– Kiteszem mindjárt ezeket a plakátokat – mutatott pár papírlapot egy elveszett kiscica fotóival. 
Hát ezért olyan szomorú ez a kislány, gondolta Adélka, ám ekkor a hátuk mögül, a nagy platánfa tövéből huppanás hallatszott. A következő pillanatban cirmos kölyökmacska dörgölőzött Zsuzska lábához.
– Mircintó, hát előkerültél! – derült fel azonnal a kislány. Nahát, ez már a második csoda, gondolta Adélka, Zsuzska pedig már kapta is ölbe a cicát, és boldogan szaladt vele hazafelé. 

A kapuban kis híján nekiütközött Kovács Bélának. A fiatalemberről a házban mindenki tudta, hogy a feleségét baleset érte, és kómába esett. Azóta Kovács Béla szinte csak árnyéka volt önmagának. Hirtelen a férfi zsebében megcsörrent a mobil. Rápillantott a kijelzőn felvillanó számra, és erőtlenül rogyott le Adélkáék mellé a padra. Időbe telt, mire fogadni merte a hívást.
– Parancsoljon főorvos úr – Kovács Béla remegő hangon szólt a telefonba. Hosszú szünet következett, de a férfi arcán mintha kezdtek volna kisimulni az aggodalom festette ráncok. Talán mégsem a legrosszabb hírt kapta, reménykedett Adélka, és izgalmában megszorította Téglássy Kálmán kezét. – Magához tért? Ez hihetetlen! Azonnal indulok! – pattant fel Kovács Béla, és mint a szélvész, rohant a villamosmegálló felé.

Mintha ezen a padon mindenkivel csoda történne, gondolta Adélka, aki csak ekkor vette észre, hogy még mindig Kálmán kezét szorongatja, akinek mindez láthatóan nem volt ellenére. A kapun kilépő nyugdíjas Erzsike szemei is elkerekedtek, amikor megpillantotta a két, kézen fogva ücsörgő szomszédot, ráadásul azon a padon, amiről Erzsike már álmodni sem mert, hogy valaha megérkezik. 
– Nahát, megkaptuk végre! – derült fel Erzsike. – Mostanában úgyis gyakran kell megpihennem, annyira fáj a lábam. Csoda kéne, hogy végre jobban legyek! – sóhajtott.
– Tessék csak leülni! – mosolygott Adélka mindentudón.