A mama mindig ott volt, a kezdetektől, melegen, puhán, védelmezőn. Ha éhes voltam – és mindig éhes voltam –, addig dugdostam a jó szagú bundájához az orrom, amíg ki nem szimatoltam a jóízű tej forrását. A mama dorombolt, miközben szoptatott, és rájöttem, nekem is ezt kell tennem, mert ezzel adom a tudtára, hogy jól érzem magam, és hogy szeretem őt.

Néha nem találtam a mamát, de ha elég kitartóan nyávogtam, előbb vagy utóbb újra ott volt körülöttem. Érdes nyelvével tisztogatta a bundámat, a nyivákolásomra pedig megnyugtató kurrogással. És ami a legfontosabb, mindig adott ennem.

Hamarosan nemcsak éreztem, hanem már láttam is őt. Először az egyik szemem nyílt ki, majd nem sokkal később a másik is. Érdekessé vált a világ a padláson, és sokkal egyszerűbb volt rátalálnom a tejforrásokra.

De eljött a nap, amikor a már nem tudtam jóllakni. Éhes maradtam. Csak a mamától várhattam segítséget, ő volt az egyetlen, aki csillapíthatta az éhségemet. Panaszosan nyávogtam.

A mama ekkor felugrott a padlásablakba. Először nem hittem, hogy képes vagyok követni, mégis, sikerült. Egymás után elrugaszkodtunk a háztetőről, átugrottunk egy közeli fa ágaira. Hamarosan a bokrok alatt osontunk. Idegen macskák szagnyomait éreztük, olyan útvonalat kerestünk, ahol lehetőleg eggyel se találkozunk. Az egyik háznál kutya ugatott a kerítésen túlról. Képtelenség volt az udvarban illatozó kuka közelébe férkőznünk. A szomszéd telken emberek mozogtak. A mama őket is inkább elkerülte. Az út túloldala biztonságosabbnak tűnt, de nem volt könnyű odajutni, a folyton felbukkanó, robogó, zajos és büdös autók miatt. Valahogy mégis átjutottunk ép bőrrel. Borzasztóan féltem. De még szörnyűbb volt a gyomromat egyre jobban mardosó éhség.

Találtunk egy szemeteszsákot, amit sikerült szétszednünk. Nem tudtam, mit kell benne keresnem, csak azt tudtam, hogy muszáj ennem. Egy pillanatra felsejlett, hogy mostantól mindig ez lesz. Nekem is olyan lesz az életem, mint a mamáé. Menekülni a kutyák elől, kerülni az ellenséges macskákat, rettegni a száguldozó autóktól. A kicsinyeimet én is titokban hozom majd a világra, és amikor elapad a tejem, nekem is be kell vezetnem őket ebbe a rettenetes, félelemmel, veszélyekkel és legfőképpen éhséggel teli világba. 

Hirtelen csodás illatot éreztem. Nem tudtam, mi lehet az, csak azt tudtam, hogy ennivaló és hogy nagyon finomnak kell lennie. A mama mintha figyelmeztetően nyávogott volna, de a szag annyira rabul ejtett, hogy nem fogtam fel a riasztást. A finom ennivaló egy dobozban illatozott. Beleugrottam, és mohón falatozni kezdtem. Amikor megpróbáltam kimászni, akkor jöttem rá, hogy nem lehet, mert a doboz fedele lecsukódott.

Emberek jöttek. Tudtam, hogy a mama elbújik előlük. Hallottam a hangjukat.

– Már megint csak a kölyke. Az anyát kéne már elkapnunk, hogy végre ivartalanítani lehessen. Ravasz jószág, felismeri a csapdát. Na, gyere te cirmos, neked legalább nem kell többet kukáznod. Felteszlek a gazdikeresőre, hipp-hopp lesz rendes otthonod.

Az ember, akitől félnem kellett, újabb adag finomságot adott. Megsimogatott. Ölbe vett. Nyávogtam a mama után, de csak azért, hogy tudtára adjam, nem kell félni, előjöhet nyugodtan, az ember ad nekünk enni. De a mama nem válaszolt és nem jött elő.

Soha többé nem láttuk egymást.