– Te Gizi, mégis mit keresünk mi itt? Itt csak fiatalok vannak…! – Az idős hölgy feszengve lépett be az ajtón. Fel nem tudta fogni, mi a csudának vonszolta a barátnője éppen egy romkocsmába.
– Miért nem a cukrászdába mentünk, mint máskor? – kérdezte halkan.
– Majd mindjárt megtudod Margitkám! – Gizi lehuppant egy félreeső asztalhoz, ahonnan remekül be lehetett látni az egész helyiséget. Vakolatlan téglafal, meglehetősen kopott, mondhatni szedett-vedett berendezés: Nincs itt két egyforma szék sem, meregette a szemét Margitka. Mennyivel szebb az Európa Kávéház a gyönyörű tükreivel és biedermeier bútoraival, gondolta vágyakozva.
– Na ide figyelj, Margit. Először is hó vége van, itt viszont ingyen is üldögélhetünk. Senkit nem érdekel, ha nem fogyasztunk semmit – kezdte Gizi, majd kinyitotta a retiküljét. – De a lényeg ez! – kiáltotta, és előkapott két szemüveget. – Ezért vegyülünk ma a fiatalok közé! – nyújtotta az egyiket Margitkának. – Vagy te az öreg tatákat akarod vizslatni a nyugdíjasklubban?
Margitka egy szót sem értett.
– Ne marháskodj Gizi – forgatta a kezében a szemüveget. – Tudod, hogy nekem ilyesmi csak az olvasáshoz kell. Különben is, mireföl akarnék én bárkit is nézegetni, nem gondolod, hogy ebből a korból egy ideje kinőttünk?
Gizi időközben feltette a maga szemüvegét és sejtelmesen mosolygott.
– Vedd csak fel! – biztatta barátnőjét.
Margitka engedelmeskedett. Orrára biggyesztette a pápaszemet, majd abban a pillanatban le is kapta.
– Uramatyám. De hiszen senkin sincs ruha!
– Úgy bizony! A Sári unokája a repülőtéren dolgozik, az utasellenőrzésnél ma már mindenkin ilyen van, de persze ez nem derülhet ki. Én is csak ma délutánra kaptam kölcsön ezt a kettőt. Na, tedd fel szépen, ez ám a soha vissza nem térő alkalom!
– Igazad van – helyeselt immár lelkesen Margitka.
A szemüveg még jól is állt neki.
